If you have wings why not fly?

"Krisz egy mozdulattal elintézte a takarítást barátja szobájában. Összefogta a lepedő négy csücskét és az egészet levágta a földre. Ben közben hozott be egy kistányért, Eli pedig lekucorodott az ablak alá. Annyira szánalmas látványt nyújtott, hogy Krisz kénytelen volt hozzászólni.

- Figyi öcskös, nagyon szarul nézel ki...

- Eddig is szar volt, most is szar... Csak most jobban. Nincs értelme...

Krisz nem szokta meg, hogy Eliot beszél. Néha kifejezetten sokkolta az, ha hallotta őt 3 mondatnál többet beszélni. Igaz, most sem mondott többet, de Krisz valahol mélyen a zsigereiben megérezte, hogy mellette kell lennie és segítenie kell neki, különben ebben a kis emberben annyi gyűlölet és fájdalom gyűlik majd fel, hogy fel tudja robbantani vele a világot.

- Na, mindegy, most majd jó lesz. Gyere közelebb, mert kimaradsz a lényegből. - Krisz elkezdte kipakolni a táskája tartalmát az ágy közepére.

- Fű. Tuti cucc, kipróbáltam. Vodka. Nem bolti, csempészték az oroszoktól. Ez kiöli még a lelket is belőletek. Bogyók. Nyugtató, altató, egy kis ez-az, vodkával menő lesz.

A fiúknak még nem is volt idejük felocsúdni, mire Eliot már bontogatta a gyógyszert miközben jó nagyot húzott a vodkából."

"Ben sehogy sem tudott koncentrálni, pedig tanulnia kellett volna. Ha a holnapi témazárót elrontja, akkor elbukja az egész féléves munkáját.

- Tanulj, tanulj, tanulj... - mormogta maga elé míg kezeivel a homlokát dörzsölte.

Valami miatt a gondolatai villámként cikáztak a fejében, és akármennyire igyekezett, esélye sem volt összpontosítani.

- Tanulj te hülye, olvasd már ezt a szart, olvasd már, olvasd.... - Sajnos hiába mondogatta ezt, nem segített. Van valami, amit elfelejt. Kell lennie valaminek, amit nem vett észre, amit csak a tudatalattija tud, de képtelen volt rájönni, mi az.

Rágyújtott egy cigire és hátradőlt a székében. Behallatszott a nappaliból az az idegesítő TV show, amit az anyja képtelen volt kihagyni. Taps és nevetés. Valaki megint nyert.

Nézte, ahogy a füst lassan száll felfelé, elér a plafonig és szétterül.

„Haha, olyan mint egy atomrobbanás” - gondolta. „Eli pont tegnap nézett valami ismeretterjesztő filmet erről. Jól megsültek a japánok. Van ez így. Kellett nekik erősködni. Eli persze kiakadt, hogy ilyet normális emberek nem tesznek egymással. Eli... A rohadt életbe!”

Olyan hirtelen ugrott fel a székből, hogy majdnem elesett. A nagy sietségben még azt is elfelejtette, hogy egy égő cigivel rohan ki, pedig szigorúan tilos lenne a lakásban rágyújtani.

- Anya! Anya! Hol van Eli? - a jeges rémület már majdnem elbénította az egész testét.

- Én... - Az anyja leblokkolt. Úgy nézett Benre, mintha kísértetet látna és csak tátogott.

- Anya, az ég szerelmére, hol van öcsi? Hazajött? Ha nincs itthon, kinél van? Anya, szólalj már meg!

- Összevesztünk és elment... De én azt hittem, hogy már hazajött. Ő ilyenkor már mindig itthon van. Biztos a szobá...

Ben meg sem várta a mondat végét, rohant az öccse szobájába. Senki sem volt ott. Futott a fürdőbe. Az is üres. A félelemtől hirtelen hányingere lett.

- Anya, összevesztél öcsivel, ő pedig nincs itthon. N-E-M J-Ö-T-T H-A-Z-A. Este 10 van és öcsi nincsen sehol! Hívtad már?

- Nem, én tényleg azt hittem, hogy már itthon van, ő ilyenkor már itthon szokott lenni, biztos, hogy a szobájában van, ott nézted már?

Ben most jött rá, hogy az anyja megint beszedte a piruláit, amitől azt sem tudta, melyik bolygón van éppen. Nem számíthatott rá. Felkapta a telefonját és próbálta hívni az öccsét.

„A hívott szám pillanatnyilag nem elérhető. Kérjük...”

- Ezt nem hiszem el. Ez nem lehet igaz. Anya, kapd már össze magad, Eliot bajban van! Nem érted? Miért szedted már be a gyógyszereidet? Nem ilyenkor szoktad! Szükségem van a segítségedre! Eli mélyponton van és egyedül mászkál valahol a városban...! Ki tudja, lehet már nem is él! Ismered! Tudod, hogy nem tud mit kezdeni, ha túl sok fájdalmat érez! ANYAAA!

Az anyja szemébe nézett de Ben nem látott benne semmit.

Mit tegyen? Hova menjen? Kit hívjon? Hívja az apját? Az megöli Elit, még akkor is, ha egyáltalán élve előkerül. Mama? Nem, mama még csak nem is itt lakik, csak feleslegesen idegesítené. Krisz? Krisz nem foglalkozik Eliottal. Mi legyen?"

"Egy hálószobában lehet, mert van egy jó nagy franciaágy. Nem emlékezett semmire onnantól, hogy elkezdte keresni a telefonját. Most pedig itt fekszik és valakik cigiznek mellette. Nem tudta kivenni az árnyakból, hogy kik azok, még azt sem, hogy fiúk-e vagy lányok. Próbált mozdulni, de úgy érezte, mintha a végtagjain mázsás kövek lennének. Beszélni sem tudott. Annyira ki volt száradva a szája, mintha fűrészport evett volna, a szemét nem bírta pár másodpercnél tovább nyitva tartani, a szíve pedig szinte ki akart szakadni a testéből.

Az árnyak felé fordultak. Beszéltek hozzá, de ő nem fogott fel semmit abból, amit mondanak. Nevetnek rajta.

Az egyikük fölé hajolt és megcsókolta. Ismerős volt az arca, talán már látta valahol.

Egyre szenvedélyesebben csókolta, és ő nem tudott ellene tenni semmit. Aztán megérezte, ahogy elkezdi simogatni a mellkasát, majd szép lassan egyre lentebb vándorol a keze. Minden erejét összeszedve megpróbálta megfogni a lány kezét, de akárhogy igyekezett, nem sikerült. Még vannak itt rajtuk kívül, mit akar ez tőle? Hirtelen abbahagyta a csókot és elhúzódott Elitől. Valamit beszélhetett a többiekkel, mert mindenki kiment. Eli megörült, mert egyre több dolgot fogott fel a világból. Már nem csak az árnyakat látta kivonulni, hanem felismerte az évfolyamtársait. A lány ott maradt vele.

Érezte, ahogy kicsatolja az övét, és lehúzza a nadrágját. Eli most már eléggé magánál volt ahhoz, hogy tiltakozzon.

- Mit csinálsz? Ne már. Nem akarom. Nem itt. Azt se tudom, ki vagy. Bárki bejöhet és akkor meglátnak!

Ő azt hitte, hogy érthetően beszél, de a lány csak érthetetlen motyogást hallott. Levette a fiú pólóját is, és hátrébb húzódott. Gyönyörködött a testben, amit mindig is látni akart. Mióta először meglátta Elit, azóta szerelmes volt belé és akarta. Amit akar, azt pedig mindig megkapja. Most is."

"Az apja a konyhaszekrényt támasztva bámulta a padlót, az anyja zokogott és céltalanul járkált a lakásban, Eli pedig csak ült a sarokban és azzal az irritáló nagy szemével őt bámulta. Pont őt. Lehet, hogy az öccse nem szokott pislogni? Akárhogy is van, neki most ez volt az érzése.

Várta a szidást. Vagy a pofont. Esetleg pofonokat? Valaminek történnie kéne, mert ez így nem normális. Itt most le kéne szakadnia az égnek, felrobbannia a világnak, összeesnie az univerzumnak.

A feszültséget szinte tapintani lehetett a levegőben, de az apja még mindig nem szólt hozzá. Ilyet még nem látott, nem tudta, mi fog következni.

Hosszú percek után az apja ránézett, de olyan lassan, mintha csak lassított felvétel lenne, és halkan, nagyon-nagyon halkan végre megszólalt."

"Eliotnak nem állt össze a kép. Kihagy egy napot a suliban indokolatlanul, az anyja nem mérges érte, és mi az, hogy „velünk”? Ki van még itt? „Ó uram, add, hogy ne apa legyen!”

Lassan leengedte a táskáját a földre, és a konyha felé lopakodott. Sok értelme ugyan nem volt, de legalább nesztelenül lépkedett, akár egy leopárd. Kár, hogy a leopárd is macska, és nem szereti.

Először éppen csak bekukucskált az ajtón. Habár arra már egészen kicsi korában rájött, hogy hiába néz fél szemmel valahova, mert a fél feje egyúttal ugyanúgy kilátszik a rejtekhely mögül, még mindig biztonságosabbnak látta így. Az apja várakozón nézett vissza rá.

- Mi a baj, fiam? Nem vagy éhes?

Most jött el az a pillanat, amikor Eli gyorsan mindent leellenőrzött. A Nap az ágya felől indult a szoba belseje felé, tehát a Föld még mindig ugyanabba az irányba forog. Szédült, amikor felpattant, tehát valószínűleg nem álmodik. Tik-tak-tik-tak. Az idő is normálisan halad. De apa itt ül a konyhában, és kedves. Legalábbis nem ordít vele. Pedig tudnia kell, hogy mi történt, különben nem enni hívná, hanem beparancsolná a kocsiba, hogy elvihesse az iskolába. Nem, nem igaz. Már rég megnyúzta volna. Akárhogy is, ez nem normális."

"Még senki sem tudta, hogy őt hiába kérdezgetik a barátnőjéről, mert sosem lesz neki. Főleg az apjának nem merte bevallani. Túl sokszor hallgatta végig a véleményét a családi vacsorák közben, miszerint az ilyen degenerált alakokat főbe kéne lőni. Egyszer annyira szívesen megkérdezte volna, hogy őt is megölné? A tulajdon fiát? Az apja úgy viselkedett, mintha ez valami tanult dolog lenne, rossz beidegződés, amit ki lehet törölni."

"Ben pár percig bűntudatot érzett. Amióta az öccse megszületett, azóta minden balhét ráfog. Az eltört tányérokat, a cigicsikket a fürdőben, a teljesen szakszerűtlenül megnyírt kutyát, a hangos zenét, amire a szomszédok panaszkodnak, a nyitva hagyott bejárati ajtót, és most a füvet. Ő az idősebb, neki kellene példát mutatni, vezetni az öccsét a világban, segíteni neki beilleszkedni. De mit tudna ő csinálni, ha Eli ennyire szerencsétlen? Így született, ő pedig címeres barom lenne, ha nem használná ki."

"Aztán még hosszan gondolkodott arról a napról, amikor majdnem megölte magát. Nem gyerekes gyógyszeres módszerrel, hanem felnőttesen. A vonat végleges. Onnan már nincs visszaút. Nincs gyomormosás, infúzió, bánatos családtagok. A vonat egyenlő az azonnali halállal. Ott riadalom van. Nem ő járna terápiára, hanem a vonatvezető. Meg mindenki, aki látta a cafatokat, amik maradtak a testéből. Tényleg, ha összekapargatják a maradványait, biztos nem tudnak mindent begyűjteni. Mi lesz a maradékkal? Megeszik a kóbor macskák? Az undorító. Ki nem állhatja a macskákat."