"Egy hálószobában lehet, mert van egy jó nagy franciaágy. Nem emlékezett semmire onnantól, hogy elkezdte keresni a telefonját. Most pedig itt fekszik és valakik cigiznek mellette. Nem tudta kivenni az árnyakból, hogy kik azok, még azt sem, hogy fiúk-e vagy lányok. Próbált mozdulni, de úgy érezte, mintha a végtagjain mázsás kövek lennének. Beszélni sem tudott. Annyira ki volt száradva a szája, mintha fűrészport evett volna, a szemét nem bírta pár másodpercnél tovább nyitva tartani, a szíve pedig szinte ki akart szakadni a testéből.
Az árnyak felé fordultak. Beszéltek hozzá, de ő nem fogott fel semmit abból, amit mondanak. Nevetnek rajta.
Az egyikük fölé hajolt és megcsókolta. Ismerős volt az arca, talán már látta valahol.
Egyre szenvedélyesebben csókolta, és ő nem tudott ellene tenni semmit. Aztán megérezte, ahogy elkezdi simogatni a mellkasát, majd szép lassan egyre lentebb vándorol a keze. Minden erejét összeszedve megpróbálta megfogni a lány kezét, de akárhogy igyekezett, nem sikerült. Még vannak itt rajtuk kívül, mit akar ez tőle? Hirtelen abbahagyta a csókot és elhúzódott Elitől. Valamit beszélhetett a többiekkel, mert mindenki kiment. Eli megörült, mert egyre több dolgot fogott fel a világból. Már nem csak az árnyakat látta kivonulni, hanem felismerte az évfolyamtársait. A lány ott maradt vele.
Érezte, ahogy kicsatolja az övét, és lehúzza a nadrágját. Eli most már eléggé magánál volt ahhoz, hogy tiltakozzon.
- Mit csinálsz? Ne már. Nem akarom. Nem itt. Azt se tudom, ki vagy. Bárki bejöhet és akkor meglátnak!
Ő azt hitte, hogy érthetően beszél, de a lány csak érthetetlen motyogást hallott. Levette a fiú pólóját is, és hátrébb húzódott. Gyönyörködött a testben, amit mindig is látni akart. Mióta először meglátta Elit, azóta szerelmes volt belé és akarta. Amit akar, azt pedig mindig megkapja. Most is."
